Egy-két hír! :3

Sziasztok! :3

Először is mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt! :D

Tegnap sajnos nem volt időm géphez kerülni, ezért is írok ma :)

Az új rész hamarosan érkezik, de előtte szeretném bejelenteni, hogy elkészült a történet trailer-e! :D

Ezek mellett még szeretném megköszönni az 5 felliratkozót és a több, mint 500 megtekintést! :3

~Yume-chan

3. fejezet: Fájdalom

Sziasztok! :3
Hála a szünetnek, újra tudok részt hozni:D
Remélem, tetszeni fog :$
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=uUv0PbcFZjY

Lassan lépkedek, kezemben egy csokor fehér rózsával. Ez volt anya kedvence. Mikor ért, mindig frissen szedett fehér rózsa állt az asztalon. Minden nap az illata lengte be a szobákat.
Ez az a nap, amikor egy tucat rózsát fogok és jövök vissza ebbe a nyomorult városba, ahol a múltam kísért. Muszáj egyedül lennem ilyenkor. Mindig leülök a kis padra, anya sírjával szembe.
- Szia.- kezdtem bele a szokásos monológomba.- Semmi izgalmas nem történt velem. Még mindig jól teljesítek, apa nem foglalkozik velem, a nője depressziós. Még mindig. Melissa nagyon kedves, ő segít nekem túlélni. Mindig mellettem van. Nála jobb barátnőt nem kívánhattam volna. És képzeld.. Megismerkedtem egy fiúval. David a neve. Nagyon kedves és aranyos, de nem megy.. Tudod, mire gondolok.- suttogom, mire megfogom a nyakamon lévő sebhelyet. Lassan felállok. Csendesen hullnak a könnyeim. Megfogadtam, hogy csak és kizárólag anyu előtt fogok sírni. Senki más előtt nem fogom mutatni, hogy gyenge vagyok. De David... A múltkori megrémisztett. Hogy képes így felforgatni az életemet? Minden, ami megszokott volt, most felfordult. Annyi magammal kötött egyezséget megszegtem...
Halk lábdobogást hallottam. Lassan fordultam meg, s apával találtam szembe magam. Annyira meg volt lepve, mint én.
- Szia.- suttogtam.
- Szia.- nézett rám szomorúan. Hát, igen, az ember kapcsolata megromlik az apjával, ha nem hiszi el, hogy veri a féltesója.
- Hogy vagy?- töri meg a kínos csendet.
- Remekül.- válaszolom.
- Értem.- sóhajtott.- A héten keresni akartalak.
- Tényleg?- kérdeztem kicsit gunyorosan. Micsoda meglepő fordulat.
- Igen. Nagy hírünk van.- húzta félmosolyra a száját.- Kistestvéred lesz.
- Mi?- kérdeztem hüledezve. Azt sem értem, hogy tudott azzal a nővel együtt maradni. Most meg bejelenti, hogy ugyanattól a nőtől, testvérem lesz?!
- Igen. Egy kicsit azért.. mutathatnál egy kis lelkesedést.
- Bocs. De az eddigi féltestvérem megkeserítette az életemet. Egy örökkévalóságig megbélyegzett. És te még elvárod, hogy tárt karokkal várjam annak a nőnek az újabb gyerekét, akinek a fia szarrá vert? Bocsánat, biztos velem van a gond!- csattantam fel. Szomorú voltam és mérges, hogy pont anyu előtt kell ezt megbeszélnünk.
- Abbey!- kiáltott rám. Sosem kiabált velem.
- Mi van?!- kérdeztem dühösen.
- Az már a múlt. Nem kell abban ragadnod. Lépj ki belőle! Nem kell folyamatosan azon rágódnod! Ez itt a jelen, a kisbabánk pedig a jövő! Nem ítélheted el addig, amíg nem ismered!
- Nem kell a múltban ragadnom? NEM? Mikor egy rövidnadrágot nem tudok felvenni a folyamatos verés miatti hegektől? Mikor belenézek a tükörbe és azt látom, milyen nyomorult életem volt? Lépjek tovább? Mikor képtelen vagyok elviselni a férfiakat? Tudod te egyáltalán min mentem keresztül? Rohadtul nem!- kiabáltam vele. Sosem kiabáltam apával. Mindig is tisztelettudó voltam vele szemben. De ez.. fájt. Még tőle is.
- Abbey...- kezdte, de én felemeltem a kezem.
- Nem. Felejts el. Tökéletesen tönkretetted a napot. Mintha nem lett volna így is elég rossz. Pont anyánál. Gratulálok.- vágtam a fejéhez és elsétáltam. És az fájt a legjobban, hogy nem jött utánam. Hogy nem mondta, hogy jól van kislányom, együtt megoldjuk. Hogy nem viselkedett úgy, mint egy apa...

***

- Abbey, mi a baj?- kérdezte ijedten David, amikor leszálltam a buszról. El is felejtettem, hogy kijön elém.
- Találkoztam apuval.- mondtam, s bosszúsan elindultam a kollégium felé.
- És az rossz?- kérdezte félénken. Ha nem lennék ennyire szétesve, még fel is nevettem volna kínomban.
- Igen.- zártam le ennyivel. Láttam, hogy magyarázatot vár, de jelen pillanatban örültem. hogy visszajutottam ide. Nem vágyom másra, csak egy nagy adag csokifagyira és a jó meleg takarómra. Na meg a depressziós zenéim. David csendesen haladt mellettem. Ma is elkísért a szobámig, pedig a múlt héten rajtakapták és kapott két nap büntetőszobát, ami annyit takar, hogy iskola végétől takarodóig az igazgatónő fejét kell néznie.
- Köszönöm.- mondtam, mire kis aranyos mosolyra húzta a száját. Jó éjszakát kívánt, s elsétált.
A szobába lépve örömmel fogadtam, hogy egyedül vagyok. Legalább nem kell magyarázkodnom Melinek. Gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy hosszú pólót és elővettem a fagyit. Bebugyoláltam magam a takarómban, s kifelé néztem az alkonyodó tájra. Fejemre tettem a fejesemet, s bekapcsoltam a "depis" zenéimet. Gondolok itt a rock-ra és metálra. És nem a kis laza számokra. A hosszú gitárszólós, dobos zenéket szeretem. Amiben az énekes elüvölti minden gondjait.
Annyira belemerültem a mai nap eseményeinek visszajátszásában, hogy ijedten ugrottam egyet, mikor Melissa megérintette a vállamat.
- Bocsi.- mondta mosolyogva, majd észrevette a fagyit. Gyorsan kapcsolt, hogy mi is a helyzet.- Mesélj!
- Nem lehetne inkább holnap?- nyögtem fel kelletlenül.
- Nem! Túl nagy dolog ez ahhoz, hogy holnap. Nézz magadra. Az ajtóban hallottam, mit hallgatsz.- mondta a fejét csóválva. Átkapcsolt anyuci-üzemmódba. Remek.
- Találkoztam apuval.- mondtam, neki pedig elkerekedtek e szemei.- Lesz egy tesóm.
- Mi?- lehelte ki a szavakat.
- Jól hallottad. Ja, és hozzám vágta, hogy jó lenne ha kilépnék a múltból, a jelenbe éljek és koncentráljak a jövőre.
- Ez beteg. Már bocs.- mondta, s olyan harag izzott a szemében, hogy komolyan megijedtem.
- És mindezt anya sírjánál...- mondtam.- Ez zavart a legjobban. Na meg az is, hogy nem jött utánam, hogy nem tud apaként viselkedni.
- Sajnálom.- mondta, mire mérgesen rá néztem. Egy valamit utálok nagyon: ha sajnálnak. Nincs szükségem mások sajnálatára.
- Bocs.- mondta.- Maradt nekem is fagyi, vagy belapátoltad mindet?
- Huppsz.- mondtam nevetve. Melissa kinyújtotta a nyelvét, amin még jobban nevettem. Ezért ő az én legjobb barátnőm: a legrosszabb helyzetekben is képes felvidítani.

***

Reggel álmosan ébredtem. Ahogy belenéztem a tükörbe, akkora táskák voltak a szemem alatt, hogy az egész kollégiumot el tudtam volna költöztetni. Lassan készülődtem. Épp időben estem be órára, a tanár az ajtóban állt. Hamar besurrantam. Szerettem Mrs. Carrick-et. Ő tartotta a törit. Nagyon sokat beszéltünk, kedves nő.
- Akkor ma egy kis dogát írunk.- mondta, mire az osztály negyede rosszallóan morgott. Tanulni kéne, gondoltam.
- Abbey, oszd ki őket!- mosolygott rám melegen, s nagyon szívesen tettem. Miközben osztottam a lapokat, láttam, hogy a 3 fiú, akik hátul ülnek, rám néztek, majd egymásra. Valami itt gyanús. Csak két órám közös velük. A töri meg a matek. Azt hiszem, Jeremy a szüke hajú neve, Bart a barna, és Michael a sötét hajú.
- Köszi szivi.- mondta hatalmas vigyorral a képén Jeremy, miközben a kezemért nyúlt. Ijedten húzódtam hátra, majd ledobtam még két lapot az asztalra. meglepetten nézett rám. Tudni kell róla, hogy hatalmas nőcsábász. Istenem add, hogy ne én legyek a következő áldozata.
Az óra után leugrottam a büfébe valami ehetőért. David integetett felém, s elindultam hozzá. Vagyis akartam, de Jeremy elém állt.
- Bocs, átmennék.- mondtam, s mint aki nem hallotta, meg sem moccant.
- Nincs kedved egy kicsit.. játszogatni?- kérdezte egy perverz mosoly kíséretében. Elöntött az undor, s két lépést tettem hátra, de jött felém.
- Nincs. Szóval ha átengednél...- mondtam, de bennem rekedt a hang. Hozzám ért. Ez a rohadék hozzám ért! Megfogta az arcom! Egy fiú! Azzal a lendülettel kicsavartam a kezét, ami térdre szorította. David rohant felénk, ennyit láttam a szemem sarkából. Annyira felhúzott Jeremy, hogy egy hatalmas pofont is lekevertem neki. Hitetlenkedve nézett rám, miközben felállt a földről.
- Még egyszer próbálj meg velem baszakodni..- mondtam nem túl nőiesen.- .. VÉGED van!
- Csak elhívtalak..
- Játszani? Nem is tudom... hallottam már a mocskos kis játékaidról. Nem kérek belőlük. Sem belőled.- mondtam annyi undorral, amennyivel csak tudtam. Egész testemben remegtem. Nem csak a rettegés miatt. A düh és a megrázkódtatás. Az, hogy én is hozzáértem.
- Ab, ab, jól vagy?- kérdezte David, s nyúlt volna értem, de eszébe jutott, hogy mi is történt. Félelem sütött a szeméből. Az egész büfé engem nézett. Remek. Van, aki tapsolni kezdett, gondolom a kikosarazott lányok. A fiúk füttyögtek, gondolom azok, akiknek elcsábította a barátnőjét. De én belül összetörtem. Ezer darabra. David tisztes távot tartva kísért le a gyengélkedőbe.
- Úgy magamhoz szorítanálak most, hogy megvigasztaljalak.- mondta, s ökölbe szorult a keze.
- Sajnálom.- suttogtam, s elkezdtem sírni. Remek. Csak ez hiányzott. Egész testemben remegtem, a sokk még nem ért véget. Agyamban folyamatosan az a kép mozgott, mint egy soha véget nem érő film, amikor az a gyerek először megütött. Bejött, elkezdte simogatni az arcom. Azt hittem, kedveskedni akar. Naiv kislány voltam... Aztán egyszer csak bumm. Csatt. Minden elsötétült, az arcom sajgott. Másnap azt kellett hazudnom, hogy nekiestem a kilincsnek.
- Sajnálom, David. Hidd el, én is annyira vágyom már arra, hogy képes legyek elviselni egy férfi érintését...- mondta halkan, mire ő lassan kifújta a bent tartott levegőt.
- Semmi gond, Abbey. Minden meg fog változni, megígérem neked.- mondta, s olyan elszántság csillogott a szemében, hogy kezdtem reménykedni. Kezdtem remélni, hogy normális életet élhetek.
A nővér adott nekem nyugtatót. Bevettem, s egy tíz perc múlva abbamaradt a remegésem. Kaptam arra a napra igazolást és felmentést a tesi alól. Jeremy remélem elhúzza a csíkot a közelemből, mert legközelebb nem leszek ennyire elnéző. Legközelebb elintézem, hogy csak keresztapuka legyen.
- Megölöm. Komolyan mondom, kiherélem azt a gyereket. Szépen elintézted.- mondta David, elismeréssel a hangjában.
- Jártam önvédelemórákra.- mondtam, majd elnevettem magam az arca láttán.- Nyugi, rajtad nem alkalmaznám. Legalábbis addig, amíg be nem próbálkozol. Nem tudom irányítani magam, ha elönt az ideg. Akkor magától mozog.. a kezem.
- Ismerős..- sóhajtott fel, mire kérdőn néztem rá.
- Van egy kis folt a múltamban, amit legszívesebben kitörölnék.- mondta halkan.
- Értem.- mondtam. Kíváncsi voltam, de tudom milyen, ha az ember súlyos emlékeket hordoz magával.
- Menj, pihenj kicsit.- mondta aggódva, s most egyetértettem vele. Eltettem még pár szem nyugtatót, s elindultam a szobámba. Davidnek még órái voltak. Neki nem adtak igazolást, hiába kértük.
Van egy olyan érzésem, hogy az este folyamán hosszú beszélgetést fogok folytatni az igazgatónővel. Úgy döntöttem, hogy alszom addig. Alighogy letettem a fejem, el is aludtam.

2. fejezet: A sebeim emlékeztetnek, hogy a múlt valós...

Sziasztok!
Bocsi a késésért, a laptop-om megint felmondta a szolgálatot.. :/
De igyekeztem, remélem tetszeni fog! :)
zene a történethez: https://www.youtube.com/watch?v=rORPLLZzIwA
/And my scars remind me that the past is real/

Reggel kipihenten ébredtem. Bár tudtam volna még aludni... A naptárra nézve vettem észre, hogy már csak egy hét, és megyek haza. Pontosabban csak a temetőbe...
- Ab, siess, mert el fogsz késni.- zökkentett ki nosztalgiázásomból Melissa.
- Oké.- sóhajtottam, majd elfoglaltam a fürdőt. Gyorsan megmostam az arcom és a fogam, majd a szekrényemhez léptem. Fekete garbós pulcsit és sötétkék, koptatott farmert vettem fel. A könyveimet beszórtam a táskámba, s előbb elindultam, mint tegnap.
A kávéautomatánál álltam, az italomra várva, amikor egy ismerős hang riasztott meg.
- Jó reggelt!- szólalt meg David. Mikor hátrafordultam, azzal a szégyenlős, kisfiús mosolyával nézett rám.
- Neked is.- mondtam, s elvettem a kész kávémat. Rámosolyogtam, s óvatosan, ügyelve, nehogy kiöntsem a kávét, elindultam a termem felé.
Matekkal kezdtünk. Szerettem a matekot, mert mindig is értettem, ezzel nem voltak különösebb bajaim.
- Oké Lexy, ülj le.- sóhajtott fel a tanár, miközben sikertelenül magyarázta a lánynak az anyagot. Én egy vigyorral nyugtáztam.
- Tanárnő! Azt hiszem, Abbey ki szeretne menni a táblához.- mondta, mikor levágta magát a székbe.
- Remek! Gyere, Abbey!- mondta a nő, s én egy szemforgatással felálltam. Lexy még nem tudja, hogy jó vagyok matekból? Pár pillanattal később levezettem az egyenletet, hibátlanul. Lexy olyan mérgesen nézett rám, mint még soha.
- Ne legyél mérges, mert hamar ráncos leszel.- szóltam neki oda, mire az osztály nevetni kezdett, s Lexy előkapta kis sminktükrét.

***

A nap végén egy kis cetli várt az ajtómon, nekem címezve. Először azt hittem, valamelyik lány írta, olyan gyönyörű gyöngybetűkkel álltak a papíron.
"Abbey!
Kint várlak a parkban, este 7-kor.
Öltözz melegen!
                                     David. "

Ez a pár sor máris feldobta a napomat. De vajon mit tervez? Este 7-kor már megy le a nap. A szobába lépve Melissát és Jacket találtam, amint éppen egymást falták. Mikor észrevettek, úgy rebbentek szét, mint a madarak.
- Nyugi, csak átöltözök és folytathatjátok!- mondtam mosolyogva, mire mindketten zavartan felnevettek. Előkaptam egy kötött, fekete pulcsit, és egy vastag cicanadrágot. Bevonultam a fürdőbe, gyorsan átöltöztem.
- Mennyi az idő?- kiáltottam ki.
- Háromnegyed hét!- jött a válasz, s mint a bomba robbantam ki a fürdőből. Kotorásztam kicsit a fiókban, mire megtaláltam fekete, ujj nélküli kesztyűmet.
- Nem tudom, mikor jövök!- kiáltottam, s becsaptam magam mögött az ajtót. Futottam le a lépcsőn, éles kanyarral vettem be a fordulókat. Az ajtóhoz érve megcsapott a hűvös levegő. Itt már kicsit lassítottam a tempón. Elsétáltam a park kapujáig, és ott vártam pár percet. Amikor Davidet megpillantottam, hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Szia.- mosolygott rám.
- Szia.
- Mehetünk?- kérdezte, s felém nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el. Nem tudtam elfogadni. Gondolom eszébe jutott a tegnap, így lassan visszaengedte a kezét maga mellé. Lassan elindultunk.
- Miért hoztad a pokrócot?- kérdeztem, mire egy sunyi mosoly lett a válasz.
- Meglepetés.- mondta, mire nekem is mosolyognom kellett. Az úti célunk a kis tó volt. David leterítette a pokrócot, s leült. Megpaskolta maga mellett a helyet, és én is leültem. Tisztes távot tartva.
- Miért pont ide jöttünk?- kérdeztem.
- Nézz el egyenesen előre. Látod ott a dombokat? A nap ott fog leszállni, mintha a dombok nyelnék el. A tó pedig narancssárga színekben fog úszni, ahogy megvilágítja a lassan eltűnő nap.
- Már alig várom!- mondtam őszinte várakozással. David rám nézett, s elmosolyodott.
- Miért pont ebbe az iskolába jöttél?- kérdezte, miközben a messzeséget nézte. Pár pillanatig haboztam a válasszal.
- A családom miatt.- mondtam. De nem terveztem kifejteni.
- Miért?- kérdezte.
- Abba most nem mennék bele, ha nem gond.- mondtam. Kicsit megbántottam ezzel, de még nem álltam készen arra, hogy elmondjam valakinek. Egy fiúnak...
- És te miért jöttél ide?- kérdeztem.
- A szüleim miatt. Apám szinte kitagadott, ő száműzött ide. Legalábbis azt hitte, hogy ezzel büntet, de én csak örülök, hogy nem kell vele élnem. Anyámat nem is ismerem, kb. 2 éves voltam, amikor elment. Még a nevét se tudom. Szóval.. itt kötöttem ki hála a drága apámnak.
- Értem.- alig tudtam megszólalni. Olyan furcsa, hogy ilyen nyíltan és nyugodtan tudta elmondani a múltját. Bár én is el tudnám mondani...
- Amikor azt mondtad, hogy édesanyád elment, akkor..
- Csak elhagyott minket. Még él valahol, csak nem tudom, hogy hol.- mosolygott rám.
- Értem.- sóhajtottam.- Én jövő héten megyek hozzá.
- Tényleg?- kérdezte őszinte kíváncsisággal.- Hol fogtok találkozni?
- A temetőben.- mosolyogtam, s majdnem elsírtam magam. Nekem megadatott az, hogy szerető édesanyám legyen. De neki semmi szeretet nem volt az életében.
- Sajnálom. Mikor történt...?- kérdezte.
- 5 éves voltam.- mondtam, s egy könnycsepp folyt le az arcomon. David keze felém indult, hogy letörölje az a könnycseppet, de én ijedten csúsztam hátrébb.
- Miért.. miért nem engeded..?- kérdezte fájdalommal teli szemekkel.
- Sajnálom. Én még nem tudok róla beszélni.- mondtam, s mindketten a tájat kezdtük nézni. A lemenő nap vörösre festette a messzi égboltot, a tavon pedig narancs fények cikáztak. Csend volt, de nem az a kínos csend. Ez olyan volt, mintha már régóta ismertük volna egymást.
- Olyan gyönyörű...- szólaltam meg. Olyan szép volt és romantikus... De akkor sem az én világom. Annyira vágytam már egy társra, és mindig úgy képzeltem, hogy ha megtalálom a Nagy Őt, akkor képes leszek megérinteni. Képes leszek eltűrni az ő érintését. De lehet, hogy ez nem ilyen egyszerű...
- Lassan mennünk kell, mert be fog sötétedni.- sóhajtott fel David, majd lassan felállt. udvariasan felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, s nekem a szívem szakadt meg, hogy nem tudom elfogadni. Hogy minden alkalommal megbántom. Szomorúan rám mosolygott.
- Majd egyszer.. egyszer elmondom, miért nem vagyok képes erre.- mondtam halkan, s elindultunk. Kicsit közelebb léptem, de még nem értem hozzá. Ez már mosolygásra késztette.
Amikor a koleszhoz értünk, kockáztatva a lebukást, elkísért a szobámhoz. Csendesen lépkedtünk, mert ha este 8 után ellenkező nemű személy tartózkodik a koleszrészlegeken, egy hét büntetésben lesz része.
- Köszönöm ezt a napot, David. Nagyon jól éreztem magam!- mondtam őszintén, s melegen rámosolyogtam.
- Remélem máskor is részünk lehet ilyen csodás napban.- mosolygott vissza. A szemében izgalom csillogott. Lehet, hogy már a következő napot tervezgette.

***

Amikor bebújtam az ágyba, Melissa elkezdte a faggatást.
- Elvitt a tóhoz, pokrócon néztük a lemenő napot. Olyan romantikus volt! Annyira  nem az én világom.. Olyan rossz volt látni, hogy szenved. Mindig meg akart érinteni, de idejében kapcsolt..
- Ab.. Nem akarok beleszólni. De ő is beavatott az életébe. És olyat is elmondott, amit csak te tudsz. Neked is meg kéne nyílnod...
- De nem megy! Meli, tudod milyen nehéz erről beszélni?!- akadtam ki, szerintem jogosan.
- Akkor írd le!- szólalt meg hirtelen.
- Mi van?- néztem rá hülyén.
- Írd le. Egy levélbe. Nem kell elmondanod, de mégis megtudja. És lehet, hogy értékelni fogja.- mondta Meli, és ez egész jó ötletnek tűnt. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen lévő lámpámat, fogtam egy papírt és egy ceruzát, majd írni kezdtem.

''Kedves David!
Nem szeretek a múltamról beszélni. Sosem mondtam el senkinek, a legjobb barátnőmet kivéve. Mivel te is megnyíltál nekem, úgy érzem, muszáj neked is tudnod az életem néhány fontos és egyben fájdalmas részéről.
Miután édesanyám meghalt, apám depressziós lett. Alig foglalkozott velem. Elvitt iskolába, de nem törődött a jegyeimmel. Teljesen önálló lettem. Egy idővel később megismert egy nőt. Anyám halála után 3 évvel újranősült. Annak a nőnek volt egy fia. Folyamatosan ivott és drogozott. Mikor hazaesett részegen, teljesen elkábulva a drogok miatt, első útja a szobámba vezetett. Bántalmazott. A mai napig megvannak a nyomai. Szüleim ezt nem hitték el, mert a fiú mindig a jó oldalát mutatta nekik. Hiába mentem hozzájuk sírva, visszaküldtek a szobámba. Persze azért folyamatosan tűrtem a bántalmazást, mert szóltam az anyjának. Rontottam az iskolában, teljesen le voltam gyengülve. Egyetlen jó dolog a zene volt az életemben. Minden kedden, 3 órán keresztül zeneiskolában voltam. Egyik ilyen kedden mentem haza. Egy mentő állt a házunk előtt. Hirtelen elöntött a félelem. Édesanyámat már elveszettem, apám elvesztése után bediliztem volna.
A fiúért jöttek. meghalt. Túladagolás. Ekkor leesett az apámnak és nevelőanyámnak, mi is történt. Elhitték. De mikor? Ez örökre az elmémbe vésődött. Sajnálom, de nem bízom a fiúkban. Utálom, ha megérintenek. Egészen addig, amíg ide nem jöttem, még a férfitanáraimmal sem beszéltem.
A szobámban gubbasztottam, zenéltem, olvastam. Apámtól is eltávolodtam.
Ez az én életem története. Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek a fájó emlékek elől.
Sajnálom, David."

Miután befejeztem a levelet, beletettem egy borítékba és ráírtam David nevét. Reggel odaadom neki.

***

Reggel fáradtan ébredtem. Egész éjjel rémálmok gyötörtek. Tisztán éreztem a bőrszíj égető csapását a kezemen. A hátamon. A combomon. Mindenhol. A nyomok helyén, amik belém vésődtek. Amik a fájó múltam jelei.
- 'Reggelt.- morogtam Melissa-nak, miközben felültem az ágyon.
- Rémálmok?- kérdezte szomorúan. Amikor ezek az álmok kísértenek, korábban kelek. Nem tudok visszafeküdni.
- Igen.- sóhajtottam, majd felugrottam. ami hiba volt. Olyan szédülés fogott el, hogy inkább visszaültem. Az asztalomra sandítottam, és megláttam a levelet, amit este írtam. A gyomrom görcsbe rándult. Ezt ma mindenképpen oda kell neki adnom.
Lassan öltöztem. Ma mindenem fekete volt: fekete harisnya, combközépig érő szoknya, csizma és egy fekete felső, Peace felirattal. A táskámat felkaptam, s elindultam. A levél szinte szétégette a táskámat. Ott lapult az egész életem titka. Az automatához érve egy nagy mosoly kíséretében David lépett felém. Magamra erőltettem egy mosolyt.
- Mi a baj?- kérdezte az arcomat látva.
- Tessék.- halásztam elő a levelet és nyújtottam oda neki.- Ebben benne van az életem eddigi része. Minden. Elmondani.. nem vagyok képes. De remélem így is megteszi.
- De ha nem állsz készen, nem erőltetem.- mondta, amiért nagyon hálás voltam. De tudnia kell.
- Vedd el. Tudnod kell.- mondtam, majd kávé nélkül elsiettem onnan. Az első óra francia volt. Szerencsére már meg volt a felsőfokúm belőle, így azt csináltam órán, amit csak akartam. Lehunytam a szemem és elképzelte, milyen arca lehet David-nek, ahogy olvassa a levelemet. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen múltú lány, mint én, csak nyűgöt jelentene neki. Hiszen kinek kéne egy olyan lány, akihez még csak hozzá sem lehet érni...
Amikor kiléptem a folyosóra, apróval a kezemben célba vettem az automatát. És ott volt David. Olyan elszánt tekintettel közeledett felém, hogy muszáj volt hátrálnom. Épp előttem állt meg. Nem tudtam hátrébb lépni. Ott volt a fal.
- Abbey.. Ez.. ez szörnyű. - mondta, majd látva ijedt arcomat, hátrébb lépett. Nem szóltam.- Sajnálom. Sajnálom, ami veled történt. Tudom, hogy nem segít, de én sosem bántanálak.
- Ez nem olyan könnyű, David. Minden egyes fiúban őt látom. Hiába vagy kedves. Ő is annak mutatta magát. Sosem tudok majd úgy elmenni egy fiú mellett, hogy ne féljek tőle.
- Abbey. Félsz tőlem?- kérdezte halkan. Aprót bólintottam.
- Értem.- sóhajtott fel fájdalmasan.
- Megértem, ha most itt akarsz hagyni. Biztos van jobb dolgod is.- mondtam, majd szomorúan elléptem előle.
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor megyünk el megint valahova.- szólalt meg, s én meglepetten fordultam felé. Az a kis félős mosoly játszott az arcán...

1. fejezet: Nem ismersz...

Sziasztok! :)
Meg is hoztam az első részt. Remélem azért kapok visszajelzéseket, és tudok javítani a hibáimon. :) Egy kis újdonságot szeretnék csempészni  a blogomba. Minden fejezethez csatolni fogok egy zenét, ami (szerintem) passzol az adott történethez. :)
Jó olvasást! :)
https://www.youtube.com/watch?v=UC9C5OR9kTI



- Ab, kelj fel... Ab!- lökdösött valaki.
- Mi van már?- nyögtem a fejemet a párnába nyomva.
- 20 perc és becsengetnek. Elaludtál!- hallottam meg szobatársam hangját. Hirtelen felültem az ágyon, ami nem volt túl jó ötlet- olyan szédülés kapott el, hogy azon voltam, inkább visszafekszem.
- Ha nem baj, én megyek, mert Jack..
- Persze, persze, menj csak.- mondtam, majd felálltam. Lassan a szekrényemhez csoszogtam, s előkaptam egy fehér felsőt, "Love" felirattal. Ma a nadrág mellett döntöttem, fekete farmert húztam, s belebújtam bokacsizmámba. Gyorsan fogat mostam, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, és még időben kiléptem a kihalt folyosóra. Csak az én lépteim visszhangoztak. Olyan álmos voltam, hogy muszáj volt innom egy kávét. Gyorsan előkotortam a pénztárcámat, ami sikeresen kiesett a kezemből és az összes apróm a földre potyogott. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! Még be se dobtam a pénzt az automatába, már csengettek is. Akkor, ma nem iszok kávét...
- Ahh, bocsi.- mondta egy hang, miközben sikeresen fellökött.
- Semmi.- fújtam ki mérgesen a levegőt. A táskámból az összes könyvem kiesett.
- Segítek.- hajolt le velem szemben. Nem nézett a szemembe, aminek örültem, mert lehet szemmel megöltem volna...
- Köszi.- mondta, mikor minden könyvem a helyére került. Ekkor rám emelte tekintetét. Barna szeme volt, az a szép, gesztenyebarna. Pár pillanatig néztük egymást. De már így is késésben voltam, elindultam a terembe. A fiú tekintete szinte lyukat égetett a hátamba... Ki a fene ez a gyerek?
- Elnézést, elaludtam.- mondtam, mikor benyitottam a terembe.
- Többet ne forduljon elő! Ülj le!- parancsolt rám a tanárnő.
- A kis csóró... Ösztöndíjjal van itt, és megengedi magának azt a luxust, hogy késsen..chh..- hallottam meg Lexy hangját, amint épp "odasúgta" a talpnyalóinak. Egy szúrós pillantással belé fojtottam a szót. A helyemre ülve kinyitottam a könyvemet. Nem vettünk semmi érdekes anyagot. Bár nagyon örülök, hogy olyan tehetséggel áldott meg az ég, hogy elég párszor átolvasnom valamit, megmarad a fejemben. De ez mondjuk a kelletlen emlékeknél nem túl szerencsés...

Szünetben ismét elindultam a kávéautomata felé. Most csak a pénztárcám volt nálam, nehogy megint könyveket kelljen összeszednem...
- Ezt itt hagytad.- szólalt meg egy ismerős hang. Amikor rá néztem, ellökte magát a faltól és felém indult. A tekintete az enyémbe fúródott.
- Te írtad ezeket?- kérdezte, s nekem csak akkor esett le, hogy mi is van nála. Azok a dalaim...
- Igen.- mondtam, s nyúltam volna érte, de elhúzta előlem.
- Van tehetséged hozzá.- mondta egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Visszaadnád?- kérdeztem, egyre jobban feldühödve.
- Tudod..- kezdte kicsit halkabban.- ..én is írok dalokat.
- És? Én is kobozzam el a te dalszövegeidet?
- Cserélhetünk, ha gondolod.- húzta mosolyra a száját. Ki a fene ez a gyerek?!
- Ne szórakozz! Inkább add vissza. Miattad késtem el az órámról.- mondtam, mire ismét a füzetért nyúltam, de a srác magasabb volt, így a fejem fölé tartva nem tudtam megkaparintani.
- Már rég becsengettek, mire ideértem.- nevetett fel.
- Hát jó. Ha ennyire kell az a rohadt füzet, akkor tartsd meg.- forrongtam a dühtől. Bedoptam az aprót a kávémért, s pár perc múlva már azt ittam. A srác vigyorogva, a füzetet lengetve indult egy a másik irányba.
- Melissa!- szóltam neki, mikor a teremhez értem.- Segíts!
- Oké. Miben?- kérdezte mosolyogva. Ő az egyetlen ezen a helyen, aki ismeri a múltamat...
- Találkoztam ma egy gyerekkel.. vagyis fellökött. Mindegy. És elkobozta a dalszövegei... Nee, ne nézz így!- emeltem fel a kezeimet.
- Mi? Hogyan? Meséld inkább.- nevetett fel.
- Szóóval. Nem tudom, hogy ki az, mi a neve és melyik osztályba jár. És mivel te ismersz mindenkit..
- Jó, kiderítem.- sóhajtott fel.
- Köszönöm!- vigyorodtam el.
Még volt hét órám. Egész gyorsan elteltek. Bár tesin megint majdnem meghaltam, olyan melegem volt a térdnadrágban. Muszáj eltakarnom a combomat, mert a régi életem nyomait rejtette... Ahogy a hasam, a hátam, és a nyakam hátsó része.
- Te lány. Egyet árulj el. Hogy derítsem ki lökött fel, ha azt sem tudom, hogy néz ki?- karolt belém Melissa, miközben a szobánkba tartottunk.
- Magas, mogyoróbarna szem. Fekete kapucnis pulcsi volt rajta, olyan kis gonoszkás félmosolya van. Olyan kis rosszfiúnak tűnt...
- Ab. Ugye tudod, hogy kiről beszélsz?- kérdezte döbbenten, miközben megállt, ezzel engem is feltartva.
- Ha tudnám, nem nyaggatnálak vele.- forgattam a szemem.
- Ez tuti, hogy David!
- Mi van?! Az a David?!- játszottam magam.- Még mindig nem tudom, ki az.
- Abbey... - nevetett fel Melissa.- Nem hiszem el, hogy beleestél a suli rosszfiújába.
- Nem estem bele, Lisa!- mondtam, kiemelve azt a nevet, amit nem tűr el.
- Még egy Lisa, és véged! És de, beleestél. Látom rajtad.- vigyorodott el.
- Nem. Nem, nem, nem és nem!- ellenkeztem.


- Gyeree!- kiáltottam ki, mikor valaki kopogott az ajtómon. Épp a gitáromat nyúztam.
- Meglepetééés!- lépett be David.
- Hát te?- kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Visszahoztam.- mondta halkan, s letette a füzetemet az asztalomra.
- Köszönöm.- mondtam, s odaléptem a füzetért. Soha senkinek nem adtam még oda...
- Még be sem mutatkoztam. David vagyok.- villantott felém egy mosolyt.
- Abbey.- mondta, le sem véve róla a szemem. Percekig csak álltunk ott, s néztük egymást.
- Nincs kedved.. sétálni?- kérdezte egy idő után. Ez kizökkentett a gondolataimból.
- M-mi?- kérdeztem értetlenül.
- Séta. Tudod, jobb láb, bal láb.- nevetett fel zavartan.
- Tudom mi az a séta. De tanulnom kell. Ösztöndíjjal vagyok itt. Nem ronthatok.
- Értem.- mondta kicsit lehangolva.- Esetleg legközelebb?
- Talán.- mondtam halkan. Nem bízok benne. Ahogy egyik fiúban sem. Soha. Nem.
- Akkor, még találkozunk.- mondta, majd lassan kiment az ajtón. Mi a fene van velem? Miért ver ilyen gyorsan a szívem?
- El sem hiszed, ki volt itt.- mondtam, mikor Melissa bejött.
- Mesélj.- nézett rám kíváncsi szemekkel.
- David.- mondta, mire a torkán akadt az alma. Köhögve mutatta, hogy mondjam tovább.- Szóóval. Bejött, lerakta a füzetet, és sétálni hívott.
- És elmentél vele.. Ugye?- kérdezte, de én tagadóan megráztam a fejem.
- Tudod, hogy mi a helyzet... És nem szeretném újra átélni...
- Én ezt mindet megértem. De egyszer úgyis lépned kell, hogy el tudd feledni a múltat.
- Tudom, Meli, de nem olyan könnyű. Még csak 4 éve volt, hogy meghalt az a rohadék.
- Igaz.- sóhajtott fel.- Figyelj. Beszélhetek vele erről..?
- Meg nem próbáld! Nincs szükségem a sajnálatára. És egyébként sem érdeklem.
- De neked ezek szerint bejön, mi?- vigyorgott rám Meli, aminek a következménye egy párna volt az arcába.
- Nem! Ő csak egy elkényeztetett gyerek, aki azt hiszi, hogy amiért ilyen rohadt helyes, minden csaj a karjaiba omlik. De nem!
- Ab. Nem ismered, ugye?- kérdezte egy fanyar mosollyal az arcán.
- Nem!- kiáltottam fel, kicsit hangosabban a kelleténél.
- Az apja száműzte ide. Lehet, hogy pénzes. Lehet, hogy helyes. De pokolian nehéz élete volt, neki is. Persze nem olyan szörnyű, mint neked... De az ő életében az a szó, hogy szeretet, nem mondd semmit. Semmit, érted? Míg te sikeresen megtapasztaltad, hála anyukádnak, mi is az a család meg szeretet... Ő anélkül nőtt fel...
- Mi?- kérdeztem elfúló hangon.
- Igen. Neki is nehéz volt. Soha, egy lány mellett nem láttam még. Lehet, hogy helyes, de nem használja ezt ki.
- Hát.. azt hiszem most egy kicsit bunkó voltam.
- Én már megszoktam.- nevetett fel Meli. Hogy lehettem ilyen hülye?
Felpattantam, nem törődtem Melissa szavaival, kivágtam az ajtót. A fiúrészleg felé vettem az irányt. De.. Melyik szobában van?
- Hát te?- kérdezte Jack. A megmentőm!
- David-et keresem.- mondtam, s éreztem, hogy egyre jobban zavarban leszek. Jack sunyi mosolyra húzta száját.
- 25-ös szoba.
- Köszi.- mosolyogtam, s lassan elindultam. Mikor odaértem, bekopogtam.
- Gyere!- hallottam a szobából. Lassan lenyomtam a kilincset, s David ült háttal nekem egy zongoránál. És az én dalomat játszotta. A kedvencemet. Mikor nem szóltam, megfordult, és ugyanolyan meglepetten nézett rám, ahogy én is nézhettem rá.
- Hát te?- kérdezte.
- Csak.. bocsánatot kérni jöttem.
- Miért?- kérdezte, teljesen felém fordulva.
- Amiért lekoptattalak. És bunkó voltam reggel.- mondtam, lehajtott fejjel. Hallottam, hogy feláll és elindul felém. A következő pillanatban az államat felemelve nézett a szemembe. A közelsége megrémisztett, s ijedten léptem hátra.
- Sajnálom. E.. ez még nem megy. Holnap, ha ráérsz, elmehetünk sétálni. De más még nem megy..- suttogtam.
- Mi nem megy?- kérdezte értetlenül. Még nem voltam képes elmondani neki. Még nem.
- Mit játszottál az előbb?- kérdeztem.
- A dalodat.- mosolyodott el szégyenlősen. Így olyan volt, mint egy kisfiú. Egy aranyos kisfiú.
- Eljátszanád nekem?- kérdeztem, mire még szélesebben elmosolyodott, és a kezemért nyúlt, de én elhúztam a sajátomat. Furcsán nézett rám, de inkább nem kérdezett semmit. Amiért hálás voltam. Leült a zongora elé, én pedig mellé. Egyszerűen nem megy, hogy férfiakkal érintkezzek. Nem megy. És sajnálom David-et, hogy nem tudja. Lehet azt hiszi, vele van a baj. Szeretném, hogy megérintsen, de ez nekem túl sok így egyszerre.
- Nem lesz olyan jó, mert eddig csak kétszer játszottam el..- mondta.
- Nem baj. Ha elakadsz, majd segítek.- biztattam mosolyogva. És elkezdett játszani. Még csak az intrónál tartott, de amikor az első versszak következett, elkezdett énekelni. A dalomat. És olyan gyönyörű hangon... Elképedve néztem, mire újra felvillantotta a kisfiús mosolyát. A refrénnél olyan történt, amire én sem számítottam. Elkezdtem két oktávval feljebb játszani a zongorán, és.. énekeltem. Énekeltem Daviddel. Még Melissa sem hallott énekelni, pedig mennyit könyörgött érte! Erre itt van, Ő, David, egy fiú, aki mellett nyugodtnak érzem magam.
- Ez.. elképesztő volt.- mondta David.
- Igen.- nyögtem ki egy szót. Olyan.. boldognak éreztem magam. Mint mikor még velem volt anyu... Biztos tetszene neki David. Hogy ismerhettem ennyire félre?
- Nagyszerű dalokat írsz. Olyan sok érzelem van benne.- mondta, mire felnéztem barna szemeibe.
- Köszönöm.- motyogtam, s ismét az államért nyúlt, de láthatta ijedt tekintetemet, és inkább visszahúzta kezét.
- Sajnálom.- suttogta. Lassan felálltam.
- Ideje mennem. A szobatársam már biztos keres.- mondtam.
- Akkor... akkor holnap ráérsz?- kérdezte.
- Persze!- mosolyogtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem, és elindultam a szobámba. Melissa az ajtó mellett állt, hogy lecsaphasson rám, amint visszaérek.
- Hol voltál?- kérdezte.
- Davidnél...- feleltem vigyorogva, mire Melissa álla a padlót súrolta.

Prológus

- Ne!- kiáltottam kétségbeesve.- Kérlek, hagyd abba!
- Megérdemled, te kis szaros kölyök!- kiáltotta a fiú, miközben a lábán is alig tudott megállni. Vajon miért kell nekem ezt átélni?
- De.. de miért én?- zokogtam inkább magamnak, nehogy jobban felhúzzam. Részegen ütni-verni egy embert, nem normális. Remegve ültem fel ágyamban. Ez csak egy álom volt...
Ha lehunyom a szemem, néha még visszatér az elmémbe. Sosem tudtam feldolgozni. Mindig is féltem a fiúktól, így érthető, hogy még nem volt senkim. Soha nem beszélgettem velük, bunkó voltam hozzájuk. Gyerekkoromban sok fájdalmat éltem át. Meghalt az igazi édesanyám, apám rá 3 évre megnősült. A nevelőanyám fia egy igazi barom volt, már bocsánat a kifejezésért. Ivott, füvezett. És én voltam a célpontja. Ha hazakeveredett egy buliból, az én szobám felé vette az irányt. 8 éves voltam. Soha nem mondtam senkinek, mit tett velem. Bántott, nagyon keményen.
Apám nem hitte el, ugyanis a féltesóm folyamatosan a jó kisfiút adta. Mire betöltöttem a 12-őt, egy nap arra értem haza, hogy egy mentő áll előttünk. Azonnal a legrosszabbra gondoltam: apámért jött. De nem. A fiúért. Túladagolásban halt meg. Apámék kénytelenek voltak beismerni, hogy igazam volt.
De ez mit sem számított már. Az életem romokban hevert. Nem jártam sehova. Iskola után hazamentem, és olvastam, vagy zenéltem.
Aztán végre eljött a nyolcadikos ballagásom. Kiválasztottam egy messze lévő iskolát. Kitűnő tanuló voltam. Egy olyan iskolát találtam, ahova pénzes emberek gyerekei járnak. A felvételi pokolian nehéz volt, de sikerült. Ösztöndíjjal kerültem be. Amint 4 egész alá esik az átlagom, búcsút mondhatok a helyemnek a suliban.
Most a harmadik évemet kezdem. Sosem voltam még ilyen nyugodt. Haza csak a szünetekben utazom, így egészen jó életet élek. Már csak 2 év, és a saját lábamra tudok állni.
Már alig várom...