2014. december 6., szombat

1. fejezet: Nem ismersz...

Sziasztok! :)
Meg is hoztam az első részt. Remélem azért kapok visszajelzéseket, és tudok javítani a hibáimon. :) Egy kis újdonságot szeretnék csempészni  a blogomba. Minden fejezethez csatolni fogok egy zenét, ami (szerintem) passzol az adott történethez. :)
Jó olvasást! :)
https://www.youtube.com/watch?v=UC9C5OR9kTI



- Ab, kelj fel... Ab!- lökdösött valaki.
- Mi van már?- nyögtem a fejemet a párnába nyomva.
- 20 perc és becsengetnek. Elaludtál!- hallottam meg szobatársam hangját. Hirtelen felültem az ágyon, ami nem volt túl jó ötlet- olyan szédülés kapott el, hogy azon voltam, inkább visszafekszem.
- Ha nem baj, én megyek, mert Jack..
- Persze, persze, menj csak.- mondtam, majd felálltam. Lassan a szekrényemhez csoszogtam, s előkaptam egy fehér felsőt, "Love" felirattal. Ma a nadrág mellett döntöttem, fekete farmert húztam, s belebújtam bokacsizmámba. Gyorsan fogat mostam, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, és még időben kiléptem a kihalt folyosóra. Csak az én lépteim visszhangoztak. Olyan álmos voltam, hogy muszáj volt innom egy kávét. Gyorsan előkotortam a pénztárcámat, ami sikeresen kiesett a kezemből és az összes apróm a földre potyogott. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! Még be se dobtam a pénzt az automatába, már csengettek is. Akkor, ma nem iszok kávét...
- Ahh, bocsi.- mondta egy hang, miközben sikeresen fellökött.
- Semmi.- fújtam ki mérgesen a levegőt. A táskámból az összes könyvem kiesett.
- Segítek.- hajolt le velem szemben. Nem nézett a szemembe, aminek örültem, mert lehet szemmel megöltem volna...
- Köszi.- mondta, mikor minden könyvem a helyére került. Ekkor rám emelte tekintetét. Barna szeme volt, az a szép, gesztenyebarna. Pár pillanatig néztük egymást. De már így is késésben voltam, elindultam a terembe. A fiú tekintete szinte lyukat égetett a hátamba... Ki a fene ez a gyerek?
- Elnézést, elaludtam.- mondtam, mikor benyitottam a terembe.
- Többet ne forduljon elő! Ülj le!- parancsolt rám a tanárnő.
- A kis csóró... Ösztöndíjjal van itt, és megengedi magának azt a luxust, hogy késsen..chh..- hallottam meg Lexy hangját, amint épp "odasúgta" a talpnyalóinak. Egy szúrós pillantással belé fojtottam a szót. A helyemre ülve kinyitottam a könyvemet. Nem vettünk semmi érdekes anyagot. Bár nagyon örülök, hogy olyan tehetséggel áldott meg az ég, hogy elég párszor átolvasnom valamit, megmarad a fejemben. De ez mondjuk a kelletlen emlékeknél nem túl szerencsés...

Szünetben ismét elindultam a kávéautomata felé. Most csak a pénztárcám volt nálam, nehogy megint könyveket kelljen összeszednem...
- Ezt itt hagytad.- szólalt meg egy ismerős hang. Amikor rá néztem, ellökte magát a faltól és felém indult. A tekintete az enyémbe fúródott.
- Te írtad ezeket?- kérdezte, s nekem csak akkor esett le, hogy mi is van nála. Azok a dalaim...
- Igen.- mondtam, s nyúltam volna érte, de elhúzta előlem.
- Van tehetséged hozzá.- mondta egy féloldalas mosoly kíséretében.
- Visszaadnád?- kérdeztem, egyre jobban feldühödve.
- Tudod..- kezdte kicsit halkabban.- ..én is írok dalokat.
- És? Én is kobozzam el a te dalszövegeidet?
- Cserélhetünk, ha gondolod.- húzta mosolyra a száját. Ki a fene ez a gyerek?!
- Ne szórakozz! Inkább add vissza. Miattad késtem el az órámról.- mondtam, mire ismét a füzetért nyúltam, de a srác magasabb volt, így a fejem fölé tartva nem tudtam megkaparintani.
- Már rég becsengettek, mire ideértem.- nevetett fel.
- Hát jó. Ha ennyire kell az a rohadt füzet, akkor tartsd meg.- forrongtam a dühtől. Bedoptam az aprót a kávémért, s pár perc múlva már azt ittam. A srác vigyorogva, a füzetet lengetve indult egy a másik irányba.
- Melissa!- szóltam neki, mikor a teremhez értem.- Segíts!
- Oké. Miben?- kérdezte mosolyogva. Ő az egyetlen ezen a helyen, aki ismeri a múltamat...
- Találkoztam ma egy gyerekkel.. vagyis fellökött. Mindegy. És elkobozta a dalszövegei... Nee, ne nézz így!- emeltem fel a kezeimet.
- Mi? Hogyan? Meséld inkább.- nevetett fel.
- Szóóval. Nem tudom, hogy ki az, mi a neve és melyik osztályba jár. És mivel te ismersz mindenkit..
- Jó, kiderítem.- sóhajtott fel.
- Köszönöm!- vigyorodtam el.
Még volt hét órám. Egész gyorsan elteltek. Bár tesin megint majdnem meghaltam, olyan melegem volt a térdnadrágban. Muszáj eltakarnom a combomat, mert a régi életem nyomait rejtette... Ahogy a hasam, a hátam, és a nyakam hátsó része.
- Te lány. Egyet árulj el. Hogy derítsem ki lökött fel, ha azt sem tudom, hogy néz ki?- karolt belém Melissa, miközben a szobánkba tartottunk.
- Magas, mogyoróbarna szem. Fekete kapucnis pulcsi volt rajta, olyan kis gonoszkás félmosolya van. Olyan kis rosszfiúnak tűnt...
- Ab. Ugye tudod, hogy kiről beszélsz?- kérdezte döbbenten, miközben megállt, ezzel engem is feltartva.
- Ha tudnám, nem nyaggatnálak vele.- forgattam a szemem.
- Ez tuti, hogy David!
- Mi van?! Az a David?!- játszottam magam.- Még mindig nem tudom, ki az.
- Abbey... - nevetett fel Melissa.- Nem hiszem el, hogy beleestél a suli rosszfiújába.
- Nem estem bele, Lisa!- mondtam, kiemelve azt a nevet, amit nem tűr el.
- Még egy Lisa, és véged! És de, beleestél. Látom rajtad.- vigyorodott el.
- Nem. Nem, nem, nem és nem!- ellenkeztem.


- Gyeree!- kiáltottam ki, mikor valaki kopogott az ajtómon. Épp a gitáromat nyúztam.
- Meglepetééés!- lépett be David.
- Hát te?- kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Visszahoztam.- mondta halkan, s letette a füzetemet az asztalomra.
- Köszönöm.- mondtam, s odaléptem a füzetért. Soha senkinek nem adtam még oda...
- Még be sem mutatkoztam. David vagyok.- villantott felém egy mosolyt.
- Abbey.- mondta, le sem véve róla a szemem. Percekig csak álltunk ott, s néztük egymást.
- Nincs kedved.. sétálni?- kérdezte egy idő után. Ez kizökkentett a gondolataimból.
- M-mi?- kérdeztem értetlenül.
- Séta. Tudod, jobb láb, bal láb.- nevetett fel zavartan.
- Tudom mi az a séta. De tanulnom kell. Ösztöndíjjal vagyok itt. Nem ronthatok.
- Értem.- mondta kicsit lehangolva.- Esetleg legközelebb?
- Talán.- mondtam halkan. Nem bízok benne. Ahogy egyik fiúban sem. Soha. Nem.
- Akkor, még találkozunk.- mondta, majd lassan kiment az ajtón. Mi a fene van velem? Miért ver ilyen gyorsan a szívem?
- El sem hiszed, ki volt itt.- mondtam, mikor Melissa bejött.
- Mesélj.- nézett rám kíváncsi szemekkel.
- David.- mondta, mire a torkán akadt az alma. Köhögve mutatta, hogy mondjam tovább.- Szóóval. Bejött, lerakta a füzetet, és sétálni hívott.
- És elmentél vele.. Ugye?- kérdezte, de én tagadóan megráztam a fejem.
- Tudod, hogy mi a helyzet... És nem szeretném újra átélni...
- Én ezt mindet megértem. De egyszer úgyis lépned kell, hogy el tudd feledni a múltat.
- Tudom, Meli, de nem olyan könnyű. Még csak 4 éve volt, hogy meghalt az a rohadék.
- Igaz.- sóhajtott fel.- Figyelj. Beszélhetek vele erről..?
- Meg nem próbáld! Nincs szükségem a sajnálatára. És egyébként sem érdeklem.
- De neked ezek szerint bejön, mi?- vigyorgott rám Meli, aminek a következménye egy párna volt az arcába.
- Nem! Ő csak egy elkényeztetett gyerek, aki azt hiszi, hogy amiért ilyen rohadt helyes, minden csaj a karjaiba omlik. De nem!
- Ab. Nem ismered, ugye?- kérdezte egy fanyar mosollyal az arcán.
- Nem!- kiáltottam fel, kicsit hangosabban a kelleténél.
- Az apja száműzte ide. Lehet, hogy pénzes. Lehet, hogy helyes. De pokolian nehéz élete volt, neki is. Persze nem olyan szörnyű, mint neked... De az ő életében az a szó, hogy szeretet, nem mondd semmit. Semmit, érted? Míg te sikeresen megtapasztaltad, hála anyukádnak, mi is az a család meg szeretet... Ő anélkül nőtt fel...
- Mi?- kérdeztem elfúló hangon.
- Igen. Neki is nehéz volt. Soha, egy lány mellett nem láttam még. Lehet, hogy helyes, de nem használja ezt ki.
- Hát.. azt hiszem most egy kicsit bunkó voltam.
- Én már megszoktam.- nevetett fel Meli. Hogy lehettem ilyen hülye?
Felpattantam, nem törődtem Melissa szavaival, kivágtam az ajtót. A fiúrészleg felé vettem az irányt. De.. Melyik szobában van?
- Hát te?- kérdezte Jack. A megmentőm!
- David-et keresem.- mondtam, s éreztem, hogy egyre jobban zavarban leszek. Jack sunyi mosolyra húzta száját.
- 25-ös szoba.
- Köszi.- mosolyogtam, s lassan elindultam. Mikor odaértem, bekopogtam.
- Gyere!- hallottam a szobából. Lassan lenyomtam a kilincset, s David ült háttal nekem egy zongoránál. És az én dalomat játszotta. A kedvencemet. Mikor nem szóltam, megfordult, és ugyanolyan meglepetten nézett rám, ahogy én is nézhettem rá.
- Hát te?- kérdezte.
- Csak.. bocsánatot kérni jöttem.
- Miért?- kérdezte, teljesen felém fordulva.
- Amiért lekoptattalak. És bunkó voltam reggel.- mondtam, lehajtott fejjel. Hallottam, hogy feláll és elindul felém. A következő pillanatban az államat felemelve nézett a szemembe. A közelsége megrémisztett, s ijedten léptem hátra.
- Sajnálom. E.. ez még nem megy. Holnap, ha ráérsz, elmehetünk sétálni. De más még nem megy..- suttogtam.
- Mi nem megy?- kérdezte értetlenül. Még nem voltam képes elmondani neki. Még nem.
- Mit játszottál az előbb?- kérdeztem.
- A dalodat.- mosolyodott el szégyenlősen. Így olyan volt, mint egy kisfiú. Egy aranyos kisfiú.
- Eljátszanád nekem?- kérdeztem, mire még szélesebben elmosolyodott, és a kezemért nyúlt, de én elhúztam a sajátomat. Furcsán nézett rám, de inkább nem kérdezett semmit. Amiért hálás voltam. Leült a zongora elé, én pedig mellé. Egyszerűen nem megy, hogy férfiakkal érintkezzek. Nem megy. És sajnálom David-et, hogy nem tudja. Lehet azt hiszi, vele van a baj. Szeretném, hogy megérintsen, de ez nekem túl sok így egyszerre.
- Nem lesz olyan jó, mert eddig csak kétszer játszottam el..- mondta.
- Nem baj. Ha elakadsz, majd segítek.- biztattam mosolyogva. És elkezdett játszani. Még csak az intrónál tartott, de amikor az első versszak következett, elkezdett énekelni. A dalomat. És olyan gyönyörű hangon... Elképedve néztem, mire újra felvillantotta a kisfiús mosolyát. A refrénnél olyan történt, amire én sem számítottam. Elkezdtem két oktávval feljebb játszani a zongorán, és.. énekeltem. Énekeltem Daviddel. Még Melissa sem hallott énekelni, pedig mennyit könyörgött érte! Erre itt van, Ő, David, egy fiú, aki mellett nyugodtnak érzem magam.
- Ez.. elképesztő volt.- mondta David.
- Igen.- nyögtem ki egy szót. Olyan.. boldognak éreztem magam. Mint mikor még velem volt anyu... Biztos tetszene neki David. Hogy ismerhettem ennyire félre?
- Nagyszerű dalokat írsz. Olyan sok érzelem van benne.- mondta, mire felnéztem barna szemeibe.
- Köszönöm.- motyogtam, s ismét az államért nyúlt, de láthatta ijedt tekintetemet, és inkább visszahúzta kezét.
- Sajnálom.- suttogta. Lassan felálltam.
- Ideje mennem. A szobatársam már biztos keres.- mondtam.
- Akkor... akkor holnap ráérsz?- kérdezte.
- Persze!- mosolyogtam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem, és elindultam a szobámba. Melissa az ajtó mellett állt, hogy lecsaphasson rám, amint visszaérek.
- Hol voltál?- kérdezte.
- Davidnél...- feleltem vigyorogva, mire Melissa álla a padlót súrolta.

3 megjegyzés:

  1. Hozhatod a következőt! :D A kisebb hibák ellenére, tényleg nem fogalmazol rosszul. Megy ez neked,csak ne kapkodd el az egészet. Oké, hogy találkoztak együtt énekeltek, de ne legyen durr bele hopp egyből szerelem és együtt lesznek. Mindent szépen sorjában, ahogy azt kell.
    Várom a következő fejezetet!

    xoxo

    VálaszTörlés
  2. Szia! :)
    Elég sok csavart tartogatok még, nem fognak számításaim szerint olyan hamar összejönni.:D
    Igyekezni fogok a következő fejezettel .:)
    Köszönöm a kommentet! :)

    VálaszTörlés
  3. Tetszett, nagyon jó. Észrevettem egy-két hibát, mint amikor Abbey mond valamit, azt úgy írtad véletlenül, mintha más mondta volna.

    VálaszTörlés